Lórika és Csirip
Közeledett a tavasz. A nap melegebben sütött. A fagyott föld felengedett és magába szívta az utolsó hófoltokat is. A sáros föld alól kezdtek előbújni a tavasz hírnökei: a hóvirágok, krókuszok, nárciszok, jácintok és tulipánok. A madarak is másképp daloltak. Még nem érkeztek meg az afrikai vándorok, de az itt telelő madárkák új nótákba kezdtek.
– Nyitnikék! Nyitnikék!
Ebbe a tavaszi dalba azonban belerikácsolt egy szokatlanul éles hang:
– Lórrrika vagyok! Lórrrika vagyok!
Lórika gazdája, Cili néni büszke volt Lórikára. Dicsérgette madárkáját:
– Ügyes vagy! Mondjad szépen: Lórika szép madár.
Lórika pedig harsogta Cili néni nagy örömére:
– Lórrrika szép madárrr! Lórrrika szép madárrr!
Lórika, a hullámos papagáj egy kalitkában lakott az ablak mellett. Hangja pedig úgy keveredett a tavaszi zsongásba, hogy Cili néni kinyitotta az ablakot. Beengedte a friss levegőt. De vele együtt ki is engedett valamit a tavaszi muzsikától zengő kertekbe: Lórika rettenetes rikácsolását.
– Krrr! Krrr! – kezdte Lórika, mint egy varjú.
Majd, mikor jól kiköszörülte a torkát, hozzálátott magát dicsérni:
– Lórrrika szép madárrr! Lórrrika okos madárrr!
A kalitkában lógó tükörben egész nap csodálta fekete foltocskáit fehér arcán, szeme csillogását, csőre ívelését és kék tollai ragyogó színeit.
Egyik nap egy kíváncsi barna veréb szökkent az ablakpárkányra.
– Hát te ki vagy? – kérdezte a papagáj.
– Mezei veréb a nevem.
– Mit tudsz te, mezei veréb?
– Csirip. Csirip. Csiripelni.
– Hát nincs túl nagy tudományod! Ide hallgass! Krrr! Krrr! – kezdte köszörülni a torkát a hullámos papagáj. – Lórrrika vagyok!
– Csirip. Mennem kell. Sok a dolgom – szabadkozott a kis veréb és elszállt.
– Mi dolgod van? – kiáltott utána a papagáj.
– Le kell eszegetnem a fákról a tavaszi farontó férgeket, hernyókat.
– Ide nem kell jönnöd! Az ablak alatti fát majd szemmel tartom magam – kérkedett a papagáj, majd odafordult a tükréhez és tollászkodni kezdett.
Csirip, a kis veréb elszállt. Szófogadó kis madár volt, ezért azt a fácskát nem kereste fel, amit a papagáj tart rendben.
Másnap megmozdultak a rügyek. Éledni kezdett Lórika fája. Gyönyörű kerek bimbók duzzadtak az ágakon. De nem sokáig. Hamarosan zöld hernyók lepték el a fát és eszegetni kezdték a bimbókat. Észrevette ezt Lórika is. Rákiáltott a hernyókra:
– Menjetek innen! Ez az én fám! Itt nem eszegethettek. Keressetek másik fát!
No persze, a hernyók ügyet sem vetettek Lórika szavára!
Ekkor újra az ablakpárkányra szállt Csirip, a mezei veréb.
– Segíts, Csirip! A hernyók nem hallgatnak rám!
Csiripnek sem kellett kétszer mondani. Két perc alatt minden hernyót elnyelt éhes kis begyébe.
– Bocsáss meg, Csirip, hogy nem értékeltelek! Pedig te sokkal többet érsz, mint én a ragyogó tollaimmal. Megmentetted ezt a kis fát.
– Nem haragszom rád. De tudd meg, hogy te is hasznos vagy.
– Hogyan?
– Bizony, nagyon fontos vagy, mert Cili néni boldog, hogy gondoskodhat rólad – mondta az okos kis veréb.
– Milyen kedves vagy! Köszönöm! Legyünk barátok!
Így lettek barátok Lórika és Csirip. S képzeljétek, nyár elején Csirip, a mezei veréb hozott egy szép cseresznyepárt Lórikának arról a fácskáról, amit maga tisztított meg a rügyevő hernyóktól! Barátságuk jeleként együtt ették meg.
Lórika pedig megtanult egy új nótát:
– Csirip hasznos madárrr!
Ha a nagy emeletes házaknál jártok, jól nyissátok ki a fületeket, hátha ti is meghalljátok Lórika új énekét!
Judit néni
