Az igazi karácsonyfa
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis fenyves liget. Szép, formás fenyőfák között ott élt egy furcsaság. Nem fa volt. Sem bokor. De még fenyőformája sem volt. Mégis tűlevelű örökzöld volt. Nem termett tobozokat, csak apró, színtelen barkák lengedeztek rajta tavasszal. Szelíden dédelgette őket a különös fácska. Ügyet sem vetett a madarak locsogására. Pedig szakadatlan csicseregték a maguk mondókáját:
– Miféle fa vagy te?
– Nem is vagy fa! Olyan kusza vagy, mint egy szénaboglya!
– Lágyak a tűleveleid, bezzeg a fenyőké erős és kemény!
– Még tobozod sincsen! Pedig milyen finom a fenyőmag! Minden madárnak az a kedvence.
– Ilyen furcsa fát még sohasem láttunk! – nevetgéltek rajta a folyton fecsegő madarak.
A kis fácska csendesen mosolygott magában. Nem sértődött meg. Tudta, a madarak már csak ilyenek.
– Persze, hogy furcsának találtok – gondolta –, hiszen még sohasem láttatok tiszafát. De majd meglátjátok télen, milyen szép leszek! Csak jöjjön el a hó és a hideg! Büszkék lesztek még rám!
És valóban. Ez a tél különösen kemény volt. Minden levelet leszaggatott a fákról a fagyhozó szél. A tiszafácska hajladozott, lengedezett, de hajlékony ágaiba nem tudott belekapaszkodni a hideg északi szél. Meghasadt az ég dunyhája és olyan sok hó esett, hogy bizony nem találtak élelmet az éhes kis madarak. Már minden vadszőlőt megettek és minden madárberkenyét lecsipegettek. A vastag hóbunda elrejtette előlük a kórókon maradt terméseket. Minden fehér volt. Hófehér. A madárkák éheztek, fáztak.
Tél derekán járt az idő. Az éles szemű cinege észrevett egy piros bogyócskát a hó lepte tiszafán.
– Nini, mi lehet ez? Csak nem egy kis ennivaló bújt meg a hó alatt?
Odaröppent és lerázta a havat a könnyen hajló ágról. Ezernyi piros, édes bogyócska díszlett rajta.
– Gyertek gyorsan! Nézzétek! Micsoda terített asztalt készített nekünk a furcsa fenyőfa! – kiáltotta boldogan.
– Hiszen ez egy karácsonyfa!
– Igazi karácsonyfa!
– Ételt ad nekünk a hideg télben!
– Milyen finomat! Milyen finomat! – fecsegték a folyton éhes kis madarak. Mert nem tudtak betelni az édes csemegével!
A tiszafácska pedig boldogan adta oda édes piros gyümölcseit, hiszen tudta, ezekben rejtőzködik a jövője, utódai, a magjai.
Tél végére minden piros termés elfogyott róla. Jól tartotta velük a madarakat. Így aztán következő tavasszal, amikor a tiszafa apró, színtelen barkáit ringatta a szél, a sok cinege, rozsdafarkú, tengelic és vörösbegy féltő szeretettel nézett rájuk, mert tudták, ez rejti a jövő téli ennivalójukat.
Judit néni
