A nagy fekete rája

Hol volt, hol nem, volt a tengerben egy nagy fekete rája. Fekete volt a háta, fekete volt az uszonya, fekete volt a farka, de még a szemei is feketék voltak. Minden tengeri állat rettegett tőle, ha közeledett felé a nagy fekete rája.

– Jaj, biztosan megesz! – riadtak meg az apró halak.

– Jaj, biztosan megharap! – borzongtak a nagyobb halak.

– Jaj, biztosan megszúr a faroktüskéjével! – kiáltottak a nagyon nagy halak.

De a nagy fekete rája nem akart bántani senkit. Ő csak úszott, úszott magányosan a tengerben. Mindig egyedül volt, mert minden hal elmenekült előle.

Egy napon a napsütötte tengerek felé vette útját a magányos nagy fekete rája. Közeledtét látva a tengeri csigák visszahúzódtak a házukba, a rákok bebújtak az üresen maradt csigaházakba és a polipok összehúzódtak egészen icipicire. A halacskák is mind menedéket kerestek. Riadtan bújtak a tarka korallok közé.

Azonban egy bolondos kis bohóchal annyira vidáman játszott, hogy észre sem vette, hogy a közönsége elmenekült. Huncutkodott, bolondozott, pörgött-forgott. Hirtelen megállt. Hatásszünetet tartott, hogy learassa közönsége elismerő pillantásait. Ekkor vette észre a nagy fekete szempárt, ami figyeli őt. Pontosan ott állt a nagy fekete rája szeme előtt. Úgy megijedt, hogy még menekülni is elfelejtett. Nem mozdult a rája és nem mozdult a bohóchalacska sem. Farkasszemet néztek egymással.

A bohóchal szólalt meg először:

– Nem akarsz megenni?

– Nem.

– Nem akarsz üldözni?

– Nem.

– Nem akarsz bántani?

– Nem.

Ezeken a feleleteken elcsodálkozott a bohóchal

– Pedig azt hittem, hogy azért jöttél, hogy megegyél.

– Én növényevő vagyok. Nem eszem bohóchalakat.

– Igazán?

– Igen.

– Az jó. Az nagyon jó – mondta a bohóchal. Majd picit elgondolkozott és ezt kérdezte:

– Szeretsz játszani?

– Még sosem próbáltam.

– Gyere, én megtanítalak!

S már kezdett is vidáman ugrálni, pörögni, forogni, ficánkolni és bohóckodni. Mi mást csinált volna? Hiszen bohóchal volt.

A nagy fekete rája igazán hálás közönség volt. Nézte, nézte őt mosolyogva.

– Most te jössz! – kiáltott neki a bohóchal.

– Mit csináljak?

– Játssz úgy, mint én!

– Pörögjek?

– Igen.

– Forogjak?

– Igen!

– Ugráljak és ficánkoljak?

– Igen!! – kacagott a kis bohóchal.

És mi történt? Ami még sohasem. A nagy fekete rája is pörgött, forgott, bohóckodott. Csak úgy kavarta uszonyával a tengeri homokot! Nevetve prüszköltek tőle. De bizony nem csak ők ketten, hanem az időközben előmerészkedő tengeri kis állatkák is. Tapsoltak a polipok sok-sok karjukkal. Ollóikat csattogtatták a rákok. Házaikat kocogtatták egymáshoz a csigák. Olyan vidám tengeri karnevált rendeztek a víz alatt, hogy ha ott lettél volna, te is fogtad volna az oldalad a nevetéstől!

Aztán kitalált valamit a rája:

– Gyere ide, halacska! Ússz a hátamra! Meglovagoltatlak.

Milyen vidám móka kezdődött ekkor! Mindenki kacagott a tarka kis bohóchalon, ahogy a félelmetes fekete ráján lovagol. A sok tengeri lény ekkor értette meg, hogy milyen kedves, milyen szeretnivaló, milyen barátságos állat ez a rája.

Ha legközelebb a tengerben úszkálsz, és ott egy nagy fekete rája körül sok kis bohóchalat, rákot, csigát, kagylót és mindenféle kis állatkát látsz, jusson eszedbe ez a mese, hiszen ő az, a szeretetreméltó, nagy fekete rája!

 Judit néni