A nagy fekete rája
Hol volt, hol nem, volt a tengerben egy nagy fekete rája. Fekete volt a háta, fekete volt az uszonya, fekete volt a farka, de még a szemei is feketék voltak. Minden tengeri állat rettegett tőle, ha közeledett felé a nagy fekete rája.
– Jaj, biztosan megesz! – riadtak meg az apró halak.
– Jaj, biztosan megharap! – borzongtak a nagyobb halak.
– Jaj, biztosan megszúr a faroktüskéjével! – kiáltottak a nagyon nagy halak.
De a nagy fekete rája nem akart bántani senkit. Ő csak úszott, úszott magányosan a tengerben. Mindig egyedül volt, mert minden hal elmenekült előle.
Egy napon a napsütötte tengerek felé vette útját a magányos nagy fekete rája. Közeledtét látva a tengeri csigák visszahúzódtak a házukba, a rákok bebújtak az üresen maradt csigaházakba és a polipok összehúzódtak egészen icipicire. A halacskák is mind menedéket kerestek. Riadtan bújtak a tarka korallok közé.
Azonban egy bolondos kis bohóchal annyira vidáman játszott, hogy észre sem vette, hogy a közönsége elmenekült. Huncutkodott, bolondozott, pörgött-forgott. Hirtelen megállt. Hatásszünetet tartott, hogy learassa közönsége elismerő pillantásait. Ekkor vette észre a nagy fekete szempárt, ami figyeli őt. Pontosan ott állt a nagy fekete rája szeme előtt. Úgy megijedt, hogy még menekülni is elfelejtett. Nem mozdult a rája és nem mozdult a bohóchalacska sem. Farkasszemet néztek egymással.
A bohóchal szólalt meg először:
– Nem akarsz megenni?
– Nem.
– Nem akarsz üldözni?
– Nem.
– Nem akarsz bántani?
– Nem.
Ezeken a feleleteken elcsodálkozott a bohóchal
– Pedig azt hittem, hogy azért jöttél, hogy megegyél.
– Én növényevő vagyok. Nem eszem bohóchalakat.
– Igazán?
– Igen.
– Az jó. Az nagyon jó – mondta a bohóchal. Majd picit elgondolkozott és ezt kérdezte:
– Szeretsz játszani?
– Még sosem próbáltam.
– Gyere, én megtanítalak!
S már kezdett is vidáman ugrálni, pörögni, forogni, ficánkolni és bohóckodni. Mi mást csinált volna? Hiszen bohóchal volt.
A nagy fekete rája igazán hálás közönség volt. Nézte, nézte őt mosolyogva.
– Most te jössz! – kiáltott neki a bohóchal.
– Mit csináljak?
– Játssz úgy, mint én!
– Pörögjek?
– Igen.
– Forogjak?
– Igen!
– Ugráljak és ficánkoljak?
– Igen!! – kacagott a kis bohóchal.
És mi történt? Ami még sohasem. A nagy fekete rája is pörgött, forgott, bohóckodott. Csak úgy kavarta uszonyával a tengeri homokot! Nevetve prüszköltek tőle. De bizony nem csak ők ketten, hanem az időközben előmerészkedő tengeri kis állatkák is. Tapsoltak a polipok sok-sok karjukkal. Ollóikat csattogtatták a rákok. Házaikat kocogtatták egymáshoz a csigák. Olyan vidám tengeri karnevált rendeztek a víz alatt, hogy ha ott lettél volna, te is fogtad volna az oldalad a nevetéstől!
Aztán kitalált valamit a rája:
– Gyere ide, halacska! Ússz a hátamra! Meglovagoltatlak.
Milyen vidám móka kezdődött ekkor! Mindenki kacagott a tarka kis bohóchalon, ahogy a félelmetes fekete ráján lovagol. A sok tengeri lény ekkor értette meg, hogy milyen kedves, milyen szeretnivaló, milyen barátságos állat ez a rája.
Ha legközelebb a tengerben úszkálsz, és ott egy nagy fekete rája körül sok kis bohóchalat, rákot, csigát, kagylót és mindenféle kis állatkát látsz, jusson eszedbe ez a mese, hiszen ő az, a szeretetreméltó, nagy fekete rája!
Judit néni
